A Bocskai-Karolina sarokról a Feneketlen tóig hallatszott kurjantásom szombat este fél nyolc táján, amikor a nemzeti Dzsudzsi egyenlített Bukarestben. (Hamarosan újabb hazafi keblet dagaszató örömként azt is megtudtam, hogy a jóértelembe' vett Berki Krisztián harmadszor is világbajnok lett lólengésben). Nem gondoltam volna pénteken, hogy kedden majd alig várom a nemzeti fiúk Feröer elleni meccsét. Azt viszont már akkor sem értettem, hogy miért ünnepel a magyar sajtó gyűlölettől habzószájú fasisztoid idiótákat a magyar foci válogatott sikere után. Olyanokat, akiknek többek között azt köszönhetjük, hogy tavaly tavasszal üres lelátók előtt kellett játszania a magyar válogatottnak a hazait Románia ellen.
A Dolly Rollozás, a hideg háborúzás és a kilencvenesezés után eljutottunk a 2000-es évek hivatalos vébé dalaihoz, hogy egy lapon említhessük Vangelist és Shakirát.
Csicsónénak három lánya, mind a három fűszoknyába'
Miután előkaptuk a Dolly Rollt 1986-ból, most a második mexikói vébéig, 1986-ig fölmerülő dalokról közöljük meglehetős esztétikai igényeségünkből fakadó benyomásainkat. A modern vébé-himnuszoknál kevésbé ismertek Magyarországon a régebbiek, de egy hallgatást mindenképpen megérnek. Az 1962-es chilei labdarúgó világbajnokságra, tehát a hetedikre írtak először hivatalos dalt. A hatvanas évektől ugyan indulók már tartoztak a vébékhez, de a címadással az 1990-es évekig nemigen szaroztak.
Tangó!